Annyira tele van a fejem. Szét fog robbanni egyszer. Biztosan valami sűrű, fekete lötty fog szétfröcsögni. Kezdek elsorvadni. Hihetetlen rossz érzés élve elrohadni... Belülről elfogyni, és érezni, ahogy egy feketelyuk kezd kialakulni bennem. Felszív mindent. Üresség marad csak bent. És a vákum, ami összetart. Miért kell ennek így lennie?!? Gyűlölök élni. Gyűlölöm a Frankelt. El akarok menni. Messzire. Minél gyorsabban. Minél messzebbre. Inkább egyedül, mint Nélküle... Nem ért meg. Nincs semmi logikus válasza. Csak NEM!!!. El kéne kezdeni valahogy gyógyulni... de fogalmam sincs hogy, hogyan. Végül úgyis csak a jó öreg önpusztítás marad... Akkor legalább kilyukadok, és eltűntet a Föld színéről a feketelyuk. Utána már soha többet nem kell látnia...és nem fogom többé "zaklatni". Faszfej. Egyszer majd Ő is rájön, hogy nem ez a normális. Jó kis "barátok". Gerincesség, értelem, érettség, hűség. Csupa mintapéldány. Köszönöm, nem. Érte lenyelném és elfogadnám, de így?!? Elég volt az életből. Ha ilyen, akkor minek kaptuk egyáltalán? Nem azért, hogy felnőjünk, küzdjünk aztán boldogok legyünk és továbbadjuk az egészet? És ha a boldogságot kiveszik az egész "játékból", akkor mi van? Miafasznak szenvedjünk a semmiért?!? Egyáltalán minek kaptunk értelmet? Hogy felfogjuk, hogy úgy szar minden, ahogy van? Van ennek egyáltalán értelme? Se vallásosan, se materialistán, se ésszel, sehogy sincs értelme. Véget akarok vetni mindennek. Az agyam már teljesen megfőtt, a lelkem valahol messze ég, a testem kezd  teljesen kimerülni. Vagy kevés ideig húzom már, vagy sokáig szenvedek még. Tényleg nem értem miért van így. El kellett volna véreznem csütörtökön... kellemesebb érzés lett volna. Egyszerűbb is a világnak. Úgysem adtam neki semmit. Nem fog feltűnni senkinek ha nem leszek már. Annak, akinek a lelkem adtam, meg tökmindegy. Nem ilyen volt. Biztos én vagyok a hülye. Naiv. Szerelmes. Halott. Egyszerűbb magamnak leírni minden nyomorom, mint másnak elmondani. Úgy sem ért meg senki. Csak Ő értett meg. Az is régen volt már... és még lehetne is... de attól rettegek hogy soha többé nem lesz már lehetőségünk rá... Olyan jó lenne ha meg lehetne lékelni a fejem. Mint a dinnyét. Csak kijönne egy kicsi fölösleg... Nem tudom mi lesz. Tényleg jön a világ vége. Nem is bánnám. Theatertagon. Igazából csak azt sajnálom, hogy olyan helyen kell majd megdögleni, ahol gyűlölök lenni. Mondjuk jelenleg sehol sem lenne jó. Csak Vele. De ez is csak egy hiú ábránd.... Egyre nehezebb Vele álmodni. Régen még simán tudtam éber álomban előhívni és Vele lenni. Annyira jó volt. Mostanában nagyon nehezen megy. Tiltakozik ellene az agyam. Tudja, hogy nem szabad. És csak fáj. Még álmomban is. Ébren is szar, alva is szar. Még mindig nincs értelme semminek...

Amint kicsit jobb lett néhány napra, richtig el kellett romlania ismét. Nem értem miért van ez így. Még ott is problémák jönnek elő, ahol az ember nem is számított rá. Ember... vicces párhuzam jutott eszembe. Azért néha az emelt magyar befigyel. Meg hát azért csak ragad valami az emberre két év négy hónap után... Madách. Megírta a "tragédiám". Érdekes, mert nagyon nem volt kedvem nekiállni a könyvnek, de megtetszett közben. Ami szerintem a legérdekesebb, hogy Lucifer mondatai nagyon igazak sok színben.: "De tűrelem. Tudod, hogy a gyönyör percét is harccal kell kiérdemelned; sok iskolát kell még kijárnod, sokat csalódnod, míg mindent megértesz." Hát most kurvára nem értek senkit és semmit. Csalódni viszont nem akarok még nagyobbat és még többet "Évában". Így is épp eléggé fáj és szörnyű.... de inkább harcolok még egy darabig. Állítólag van az alagút végén fény. Vagy én vagyok túl messze, hogy meglássam, vagy csak hazugság és átbaszás az egész...."Oh, a sors valóban nem büntethetné jobban a szerelmest őrültségéért, mint beteljesítvén mindazt, amit csak kedvesére halmoz." Ennyi. Madách is megmondja kerek-perec, hogy hülye vagyok. De nem tudok ezzel mit tenni. Csak nem téphetem ki a saját lelkem?!?... Kegyetlen  egy dolog szerelmesnek lenni... Soha többet nem követem el ezt a hibát más nővel. Vagy Ő, vagy senki más. Vele már elbasztam..."Oh nő, mi végtelen szerettelek! Szeretlek most is, ah de keserűen fulánkos a méz, mely szívembe szállt. Fáj látnom, mily nemessé lenne szűd, ha nő lehetnél; a sors semmivé tett, mely a nőt báb-istenként tartja még, mint istenül tartotta a lovagkor, de akkor hittek benne, nagy idő volt, most senki sem hisz, törpe az idő, s a báb-istenség csak vétket takar. - Elválnék tőled, szívemet kitépném, ha fájna is, tán nyúgodtabb lehetnék, s te is nélkülem boldogabb lehetnél; ... s együtt kell tűrnünk, míg a sír felold.... Minő csodás kevercse rossz s nemesnek a nő, méregből s mézből összeszűrve. Mégis miért vonz? Mert a jó sajátja, míg bűne a koré, mely szülte őt."

Najó, az utolsó idézet Ádámtól származik. Ironikus, hogy pont a bor vezeti erre a megállapításra. Tanulság: Igyunk és akkor jobb lesz. Vagy legalábbis kevésbé fáj létezni...